Ez a sztori tulajdonképpen annak a képnek a története, amit a legeslegelső bejegyzésemhez tettem fel. Még tavaly nyáron történt.
Szóval, itt volt nálunk Slovenka, és persze rögtön megtetszettem neki, és le akart fényképezni. Kitettek a kis naívak a kertben az asztalra, és várták, hogy majd szépen ott ülök nekik. Na igen, mint a tengerimalacok: őket szépen lerakják, "beállítják", megnyomják a fényképezőgépet, és kész a fotó. Na persze, a kis szerencsétlen malacok meg csak ülnek ott megszeppenve. Hát én nem! Nézelődtem, meg azt lestem, hová lehetne ellógni. Közben megjött Zerényi Laci is, mondta, hogy ő majd "segít". Vagyis elkezdett ott nyomkodni az asztalon, hogy maradjak nyugton. Én persze nem hagytam, meg közben lestem az ártatlan szemeimmel. Erre ő meg felkapott, hogy megdögönyözzön, mondván: "Milyen aranyos ez a nyuszi!" Én próbáltam torkon harapni, de neki is megvannak a maga reflexei, így csak a vállát tudtam elkapni. Ő hősiesen meg se nyikkant, csak lerakott (naná, épp ezt akartam!), és csak akkor panaszkodott, amikor bement a házba, és kért egy kávét a nagy ijedtségre... Apa meg mondta, hogy milyen bunkó vagyok, meg tök ciki, mert ez a Zerényi, a tengerimalacklub elnöke, és most mit fog gondolni rólunk. Én meg azt gondoltam, hogy felőlem a törpenyúlklub elnöke is lehet, mit nyúl hozzám, ha nem akarom. Majd ÉN odamaegyek hozzá. Ha akarok. Mi nyulak így barátkozunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése