De aztán megtudtam. Eljött Soraya is. Nem volt egyszerű eset (de hát én sem vagyok az). Akarta is, meg nem is, én meg közben valahogy rájöttem, hogy valójában nyúl vagyok. És ő is nyúl, pont olyan, mint én!!!
A baj csak az volt, hogy Apa és Zita (őt meg Soraya Anyának nevezi) folyton ott nyüzsögtek, nem tudták, hogyan segítsenek. Végül már Sorayával azon röhögtünk, hogy miket csinálnak: először csak ültek a ketrecünk mellett és néztek. (Mondjuk már ez is elég nagy illetlenség. Szerintem.) Aztán elkeztek trükközni: kivettek minket. Majd visszatettek. Guggoltak, négykézlábaztak mellettünk, raktak ide-oda. Tök ciki volt. Soraya már ott tartott, hogy bevetette magát a ketrecem sarkába, és nem mozdult. Én meg fogtam magam, és kimentem a konyhába megnézni, mi van a kutyákkal. Végül, csodák csodája, sikerült meglépnünk, és bementünk az ágy alá (Soraya ötlete volt :o))). Apa és Anya csak sipítozott odakint, de mi elintéztük végre a dolgot.
Ez ő. Hát nem gyönyörű?
Soraya szigorú. És figyel. Remélem, nem tud a második szerelmemről...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése