Lakik nálunk három kutya is... Ők itt fent: Frida, Ottó és Dice
Kínos, de sokáig azt hittem, én is kutya vagyok. Hát, tudta a fene: kint nyargaltam velük, nézegettek, nem bántottak, sokat voltam együtt velük. Még a fülük is pont olyan, mint az enyém... Mondjuk az gyanús volt, hogy jóval nagyobbak nálam... (De ha lefekszenek, simán felérem őket!) Apa mindig vigyorgott, és örült, hogy ki lehet engem engedni közéjük. Amikor szaladnak a labda után, én is rohanok velük. Naagyon jó!!!
Apa azt mesélte a kutyákról, hogy nem mindegyikhez lehet nyulat odaengedni. Ahány kutya, annyi féle. Azt mondja. Meg hogy a fajtától is függ, mennyire nyúl-barátok. Az én kutyáim cocker spánielek, ami ugye vadászkutya-fajta. Mindenki csodálkozik is, hogy akkor miért nem nyiffantanak ki (micsoda???). Apa erre mindig elmagyarázza, hogy a spánielek "fegyver melletti" vadászkutyák, vagyis nem a vad (vad?) megölése a feladatuk (mint pl. az agaraknak vagy a kopóknak). Azt is szokta mondani, hogy ha lelőne, a kutyái biztosan odavinnének neki. De addig nem bántanak. Még jó!!!!
Azért annak is örültem, amikor kezdtek látogatni a nyúl-lányok, és rájöttem, ki vagyok valójában... :o))))
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése